Prológus

Prológus

A FAL ÉS A FALON TÚL

A Fal lassan már hatezer éve vigyázza az emberek birodalmát. Ezt a több száz kilométeren át húzódó jeges határvonalat az Éjjeli Őrség felesküdött társasága védelmezi a vadaktól, illetve a távoli észak fagyos síkságain vándorló mások egyre csak növekvő seregeitől.
A varjúk egykoron bátor, félelmet nem ismerő, elhivatott férfiak voltak, akik bármikor készek voltak az életüket áldozni az ügyükért. Mostanra azonban az Éjjeli Őrség nem több egy szedett-vedett társaságnál, ami javarészt erőszaktevőkből, tolvajokból és közönséges bűnözőkből áll, akikre azt rótták ki vezeklésül a bűneikért, hogy fel kellett ölteniük a feketét.
Vagy ez vagy valamelyik végtagjuk levágása. Még a büntetés nagysága ellenére is sokan inkább a csonkítást választják, mint a Falat.
De ez nem meglepő.
Csatlakozni az Éjjeli Őrséghez komoly elkötelezettségekkel jár. Maguk mögött kell hagyniuk az addigi életüket, cölibátust kell fogadniuk, egyszóval az életüket teljes mértékben a Fal védelmének kell szentelniük.
A büntetés a dezertálásért lefejezés.

Az erős szél és a Fal jeges felszínének találkozása süvítő hangot gerjesztett. A jégbe vájt csapóajtó komótosan emelkedni kezdett és a sötét, csupán fáklyákkal megvilágított folyosón a lovak patadobogása visszhangot keltett. Amint a hat lovas elhagyta az alagutat annak ajtaja lassan ereszkedni kezdett mögöttük ezzel magukra hagyva őket a vadonban.
Az egység hat lovasból állt.
Az élén Ser Jaime Lannister lovagolt, mellette a Fal egyik felderítőjével. A további négy férfi a Királyi Testőrség tagjai voltak. Ritkán látni ennyire észak szívében fehér köpenyeseket. Azok most is csak azért hagyták el az otthonukat jelképező Királyvárat, hogy a királyné parancsát teljesítsék.
A hideg északi szél csontig hatolt, a férfiak azonban nem csak az alattomos időjárás miatt remegtek.
Mindenki halott már a Fal túloldalán élő népekről. Ők is ugyanolyan emberek voltak, mint a Faltól déliek annyi kivétellel, hogy az Éjjeli Őrség rájuk ragasztotta a vadak elnevezést. Nem barbár népekről beszélünk, akik ismeretlen istenekben hisznek, embereket áldoznak vagy éppen torz külsővel rendelkeznek. Csupán a Falon túl születtek, olyan mélyen az erdők szívében, amilyenre még a legbátrabb felderítők sem szívesen merészkednek.
Azonban nem a vadak adják a megannyi rémtörténet alapját. A másokként emlegetett élőhalott szörnyetegek már több évszázada eltűntek. Sokan még most is hisznek abban, hogy ott vannak valahol.
A legészakiabb területek legmélyén és csak arra várnak, hogy elérkezzen az idejük.
Közeleg a tél.
A téllel együtt pedig a mások ideje is.

A hat tagú csapat egyre mélyebb területekre haladt, a fák olyan sűrűn húzódtak felettük, hogy teljesen kitakarták a napot. Csupán annyi fény volt képes áthatolni a gallyak sokaságán, ami éppen elég a tájékozódáshoz. A gyér látási viszonyok és a barátságtalan környék felébresztette a csapat nagy részének félelmét. A férfiak próbáltak bátor arckifejezést ölteni magukra, ez azonban nagyon nehéz, ha a félelem az ember csontjaiig hatol.
Miután biztonságos távolból megközelítették a vadak egyik kolóniáját Ser Jaime Lannister leszállt a lováról és kibugyolálta a köpenyébe tekert kisgyereket.
Nem akarta ezt tenni, de kénytelen volt. A nővére elég világosan kifejezte, hogy vessenek véget a három éves lánya életének.
Az a kislány minden bűne, hogy a vezetékneve nem Lannister hanem Baratheon.
Joanna Baratheon Cersei Lannister és Robert Baratheon első közös gyermeke.
A vastrón törvényes örököse.
Robert le sem tagadhatná lányát, mert annak minden vonása az apjáé. Sötétbarna, dús hajkoronája és mogyoróbarna szemei a Baratheon-vér jellegzetességei. Csak az akaratos természete emlékeztet arra, hogy Lannister vér is folydogál az ereiben.
Cersei nem érez mást a férje, Robert iránt, mint gyűlöletet. Hajdanán, még a házasságuk elején mindennél jobban szerette Robert Baratheont, aki első ezen a néven. Minden nő a királyságban irigykedett rá, Cersei pedig büszke volt, amiért ez a daliás férfi vele köti össze az életét. A kiábrándulás azonban túlságosan is hamar kopogtatott az ajtón. Az esküvő után, a férje alkoholtól bűzölögve, magáról alig tudva ténfergett fel a hálószobájukba, hogy tegye férfiúi kötelességét. Cersei szánalmat érzett a Nagy Robert király iránt, aki még arra is alig volt képes, hogy megtartsa magát a nő fölött. Mikor pedig nagy nehezen eljutott a gyönyörig felesége fülébe suttogott.
Lyanna.
Cersei keserűsége elmondhatatlan volt, az hogy férje együttlét közben a volt szerelme nevét suttogta azt bizonyította, hogy Robert még holtában is jobban szerette Lyannát, mint Cerseit valaha is fogja.

Ser Jaime Lannister sem tartozik a legbecsületesebb, lelkiismeretesebb emberek közé, azonban egy ártatlan gyerek életének - aki ráadásul a saját unokahúga – kioltása még számára is nehézséget jelentett. Arra nem is lenne képes, hogy megmártsa a pengéjét a gyermekben, ahogyan arra sem, hogy letaszítsa egy hegyoldalon vagy lenyomja a fejét a víz alá.
A természetre fogja hagyni Joanna életének elvételét.
A lány mit sem sejtve, csodáló tekintettel meredt nagybátyjára, akit mindig is annyira szeretett. Az édesanyjával ellentétben Jaimetől mindent megkapott, amire csak vágyott: szeretetet, törődést, figyelmet.
Nem értette, hogy miért kellett ilyen hosszú utat megtenniük egy ilyen barátságtalan helyre, de biztos volt benne, hogy jó dolog fog történni, hogy jól fogják magukat érezni. Jaime bácsikája még sosem hagyta cserben, sosem bántotta meg és ami a legfontosabb sosem okozott neki fájdalmat. Megbízott a férfiban, mert tudta, hogy az a legjobbat akarja neki.
Ser Jaime Lannister már sok mindent megélt férfi, de az eddigi élete során semmi sem okozott neki akkora szívfájdalmat és nehézséget, mint az a folyamat, hogy Joannát egy kitaposott ösvény mellé helyezze, a bokrok közé. A szíve majd megszakadt, miközben felemelkedett a kislánytól. Pontosan tudta, hogyha sokáig időzik a gyerek mellett akkor képtelen lesz végigvinni a feladatát, hogy megfog esni a lányon a szíve és magával viszi, vissza Királyvárba.
Nem az ikertestvére haragja az, amivel nem mert dacolni, hanem nagyon is jól tudta, hogy Cersei nem nyugodna bele abba, hogy életben van a lánya. Mindent elkövetne, hogy valami halálos kimenetelű baleset érje és előbb vagy utóbb, de elérné amit akar. Így legalább van egy fikarcnyi esélye a túlélésre. Szándékosan egy a vadak által gyakran használt ösvény mellé helyezte a kicsit abban reménykedve, hogy valaki arra téved és befogadja a magára hagyott lányt.
Jaime tudta, hogy mennie kell. Már így is túl sokat időzött. Vett egy mély levegőt, majd sarkon fordult és sietős léptekkel visszaindult a csapatához.
A menekülését a kis Joanna keserves sírása kísérte és ahogyan az unokahúga szólongatta abban reménykedve, hogy a férfi visszamegy érte.
Mert Jaime menekült előle. Menekülni próbált attól, amit tett.
Joanna azon volt, hogy utolérje nagybátyját. A könnyek patakzottak az arcán, a bokrok durva ágai több helyen is felsértették finom bőrét, ahogyan a tőle egyre jobban távolodó férfi halványuló körvonalait követte.
Nemsokára teljesen szem elől veszítette nagybátyját. Magára maradt egy olyan helyen, ami rémálomba illő volt. A fák úgy magasodtak fölé, mint megannyi vérszomjas szörnyeteg, a szél süvítő hangja, az ágak reccsenése a lábai alatt még tovább fokozták a rettegését. Fogalma sem volt, hogy merre halad, csupán futott, még a lábai bírták. Túlságosan sok akadály állta az útját, amik kidőlt fatörzsek és sűrű bozótok formájában jelentek meg előtte. Egy ilyen kislány számára túl fárasztó feladat volt ezek folyamatos leküzdése.
A tüdeje már égett a sok belélegzett fagyos levegőtől. A szemeit csípte az a sűrű havazás, amit a szél egyenesen az arcába irányított. Teljesen átfázott, az egész testét remegés rázta. Szörnyen kimerült volt, legszívesebben ledőlt volna a puha hóba, hogy pihenjen egyet.

Mikor már engedett volna a csábításnak egy alak körvonalai kezdtek kibontakozni előtte.
Az első gondolata Jaime volt, azt hitte újra sikerült ráakadnia a nagybátyjára. Az arcán széles mosoly jelent meg, kihűlt bőrén az öröm könnyei szántottak végig. Összeszedve minden erejét rohanni kezdett az alak felé.
Az azonban nem Jaime volt.
Megtorpant és bizalmatlanul végigmérte az előtte álló alakot.
Egy emberhez képest aránytalanul magas volt, a teste fekete és szürke, néhol fehér volt. A szemei vakítóan kékek. Erőteljes, markáns arcvonásai voltak, a fején pedig mintha egy korona lett volna.
Egy jégből készült korona.
Fekete, könnyű vértet viselt. Joanna akkor látott ilyen páncélt, mikor háborúba indultak a katonák vagy éppen lovagi torna zajlott.
Joanna pontosan tudta, hogy a férfiak akkor hordanak ilyet, hogyha harcra készülnek.
A lény lassan felé fordította a fejét, Joanna tisztában volt vele, hogy az, ami előtte áll az nem ember.
A dadája mesélt neki történeteket a Hosszú Éjszakáról. A másokként emlegetett szörnyeket pontosan olyannak írta le, ahogyan a vele szemben lévő férfi is kinézett.
Tudta, hogy rettegnie kellene, menekülni, ahogyan csak a lábai bírják. Mégsem tette. Nem érzett mást csak megkönnyebbülést és biztonságot.
A lény a vakítóan kék szemeit le sem vette a kislányról. Hívogatóan felemelte a karjait és leguggolt, hogy egy szintbe kerüljön Joannával.
A kislány az utolsó erőfeszítéséből elindult a Más felé.